Amerikából jött… és Mesél! – interjú Danny Bain zenész, mesemondóval

Amerikából jött… és Mesél! – interjú Danny Bain zenész, mesemondóval

Danny Bain idén 10 éve, hogy Magyarországra jött. Különleges meséivel és hangszereivel évek óta a hazai gyerek- és családi fesztiválok, koncertek népszerű fellépője. Saját előadásaiból már könyv és CD is készült, míg manapság az újabb darabok kitalálása közben saját készítésű hangszerekkel is kísérletezik. De hogyan jutunk el az első utcazenészi élményektől az előadói sikerekig? Gyereknap alkalmából egy nagybetűs mesélővel, világjáróval beszélgettünk – ismerjétek meg Danny-t.


Olvasási idő: 8 perc


* * *


Éppen idén nyáron lesz 10 éve, hogy Magyarországra érkeztél. Hosszú idő, közben megházasodtál, két gyerekes édesapa lettél, különleges előadásaidat is egyre többen ismerik. Mesélnél kicsit a kezdetekről?


Mikor idejöttem, ez egy elég spontán ötlet volt. Előtte sokat utaztam, az egyetem után Afrikában és Dél-Amerikában is tanultam, Budapestre is Brazíliából érkeztem. Az első nyáron rengeteget utcazenéltem, jártam a Veszprémi Utcazenefesztiválon és a Művészetek Völgyében is, ezek nagyszerű élmények voltak.

Az első itteni barátaimat is az utcazenélésen keresztül ismertem meg – mint például Pablo-t, aki Argentínából jött és tekerőlantozik.


Közösen alapítottuk a Paraszta Pé nevű együttest, brazil népzenét játszottunk tradicionális magyar hangszereken. Más zenészekkel is meghatározó barátságaim alakultak, akikkel a mai napig tartjuk a kapcsolatot, akkor is, ha épp nem zenélünk együtt. Közben Pablo is hazaköltözött Argentínába, de most közös „karantén koncertet” szervezünk, a barátság megmaradt.



Mikor kezdtél el gyerekelőadásokkal foglalkozni? Mik voltak az első élményeid?


Korábban sokat tanultam a világzenéről – főleg afrikai, brazíliai zenével foglalkoztam. Mikor Ghánában tanultam, készítettem egy videót a mesteremmel, ahogy az afrikai balafon – eredeti nevén: gyil [’dʒil’] – hangszeren játszik, mesél.

Ez a videó végül eljutott Székely Andreához, a veszprémi Kabóca Bábszínház akkori igazgatójához, akinek ez nagyon megtetszett és bátorított rá, hogy készítsek hasonló előadásokat.

Igazából az első előadásokon inkább csak utánoztam a mesteremet, később próbáltam kialakítani a saját stílusomat.

Ez egy szerencsés véletlen, hogy az igazgató látta a videót a tanárommal, végül találkoztunk és beszélgettünk ezekről.


Még jóval korábban, 2009-ben tanultam az afrikai balafonon játszani, amikor 4 hónapot töltöttem Ghánában. Utána évekig egyáltalán nem játszottam xilofonon vagy hasonló hangszeren, úgyhogy mindent újra kellett tanulnom.


Különleges előadásaid tradicionális és saját népmesékből épülnek fel, ahol a zenének és a különböző hangszereknek is mindig nagy szerepe van.


Igen, alapvetően mindent a zenei oldaláról közelítek meg. 

Mindig is zenész akartam lenni, az előadások zenei részét találom ki. Korábban a meséket, népmeséket kevésbé követtem, színészi előadásokban sem gondoltam – ezek a Kabóca Bábszínházzal közös együttműködéssel kerültek az életembe.

 
És mikor elkezdtem dolgozni és megismertem az embereket ezen a területen, úgy kezdődött ez a fejlődés. De számomra mindig a zenei része volt az, ami elsősorban érdekelt és amin keresztül bevonódtam.



Hogyan választod a meséket, népmeséket? Hogy születnek az előadások?

 
Ez egy nagyon élvezetes folyamat. Több út is van, hogyan szoktam elindulni. Általában van egy téma, ami kifejezetten érdekel és azt fedezem fel.

A „Kodzsugukila, a boszorkány” előadásnál egyrészt például az afrikai beszélő dobok. Sok afrikai nyelv tonális, több hangszert és dobot is használnak, amelyek a nyelvi jeleket, hangokat imitálják és ezeket kommunikációra is használják.

Másrészt az afrikai törzsekben megjelenő „griot” személye is hangsúlyos, aki tulajdonképpen egy zenész, mesélő, aki a törzs történelmét és életét meséli el, ez egy nagyon fontos és megbecsült szerep a közösségben.


A Kodzsugukila előadás alapötlete tehát ezekből ered.

Egy másik előadásban, a „Jack, a megmentő”-ben, nagyon érdekelt az amerikai vadonban, a misztikus, erdőben játszódó, állatokról szóló történetek hangulata és az amerikai folk zene, illetve párhuzamosan a saját hangszerek építésével is elkezdtem kísérletezni, így ez az előadás kicsit ezek ötvözete lett. Egy csapat volt közben körülöttem, akik érdeklődtek mit tudunk ebből kihozni és folyamatosan jöttek elő a történetek, dallamok, ötletek.

Például beugrott egy ismert mondóka, a „Kipp-kopp kalapács…” – ami végül átdolgozva bekerült az előadásba. Ehhez hasonló rímek, mondókák, történetek gyakran inspirálnak új előadások során. 



Mostanában gyakran kísérletezel új hangszerekkel: a hátizsák-dob és a mosódeszka-gitár új előadásodban is szerepel, míg a madársíp, az erdei xilofon, a vízvezeték-trombita vagy a járványbiztos hangszer-sorozatoddal a Facebook-on szereztél sok-sok örömet.


Igen, ez egy új dolog, próbálok tanulni.

Számomra az egyik a legfontosabb tapasztalat a bábszínházi munkák során, hogy elkezdtem tudatosítani a hangszerek dramaturgiai szerepét – elsősorban, hogy a hangszereknek milyen saját karakterük és reprezentatív funkciók is vannak az előadásokban.


Itt arra gondolok, hogy az előadásokban egy-egy karakter, személyiség mellé milyen speciális hang, forma passzolhat legjobban, illetve milyen anyag, hangszer tudná legjobban megmutatni az adott karaktert.

Mondjuk a „Jack, a megmentő” előadásban van egy különleges karakter, a Mögébújó. Ő az, aki az erdőben él, folyton követi az embereket, mindig elbújik mögöttük és mielőtt észrevennék, bebújik egy fa mögé. És azt gondoltam, hogy ennek bemutatására a legmegfelelőbb egy harmonika-hang lenne. De nemcsak egy sima harmonika, hanem egy olyan harmonika, ami lehetőleg egy cipő is egyszerre, így amikor lépek benne, akkor létrejönnek ezek a furcsa, sejtelmes harmonika-hangok.

Így a hangszer egyszerre tölti be a funkcionális és dramaturgiai szerepét, ami ebből a szempontból egy új megközelítése a zenének és a hangszereknek.



Mi számodra a legnagyobb kihívás egy-egy előadás alkalmával?

Magyarul előadni – igazából ez a legnagyobb kihívás, bárhogyan nézem.


Sok munkát jelent, akár a szavak memorizálása, akár a helyes kiejtés, a mondatok megjegyzése. Valószínűleg egy színésznek könnyebb megjegyezni a szavakat, és ha nem jut eszébe valami, könnyebben improvizál, mert pontosan ismeri a nyelvet.

Már 10 éve beszélek és tanulok magyarul, miközben a közönségem nagy része, ha úgy vesszük nálam rövidebb ideje beszéli a nyelvet: ez talán új megközelítést is jelenthet az előadásaimnál. (nevet)  



Mire vagy a legbüszkébb az eddigi pályafutásodban? Van kedvenc pillanatod az elmúlt 10 évből?


Büszke vagyok az előadásokra, és hogy a részük lehetek. Igazából érdekes, hogy mikor az egyetemre jártam, szóba sem került, hogyan lehet valakiből gyerek- és családi előadásokkal, koncertekkel foglalkozó zenész, előadóművész. Ide mindenki a komolyzene miatt iratkozott be.
 

Közben rájöttem, hogy a zene nekem mindig a játékosság, a bolondozás, az ötletek miatt volt fontos, ez a természetes önkifejezés számomra.


Szeretném megemlíteni, hogy az ötletek, előadások létrejöttében mindig egy nagyszerű alkotóközösség támogatott, személyesen és szakmailag is. Melinda a feleségem, Szántó Viktória rendező, Sándor Anna író, Székely Andrea a Kabóca Bábszínház korábbi igazgatója és sokan mások, köszönöm nekik!  
 


Kedvenc pillanat?


Sok vicces pillanat volt, a gyerekek gyakran nem tudják, hogyan „kell” viselkedni egy előadáson és ez mókás szituációkat szül. (nevet)

Mégis, talán az egyik kedvencem 2017-ben, a Marczibányi téren a Gyermek- és Ifjúsági Szemlén tartott Kodzsugukila előadás. Önmagában is nagy megtiszteltetés volt ide bekerülni – az egész családom, feleségem, fiam is eljöttek, a fiam 1 éves volt ekkor.

Eljátszottam a nyitó dalt… és rögtön, hogy befejeztem, a fiam egyszercsak elkezdte magától dúdolni a dalt, amit éppen eljátszottam. Mindenki síri csendben volt és csak a dúdolásra figyelt… aztán elkezdtek nevetni, örülni, nagyon spontán volt az egész.

Végül az esemény után volt egy közös beszélgetés a zsűrivel, egyikük kiemelte, hogy a gyerekek is mennyire élvezték, hiszen még dúdolták is dalt. Persze nem mondtam, hogy ő az én fiam volt, de attól még nagyon emlékezetes lett ez az egész.



Ma van gyereknap, a járvány miatt sajnos elég rendhagyó lesz. Ti hogyan ünnepeltek idén?


Igen, sajnálom, hogy ez a helyzet – nagyon hiányoznak már az előadások, a közös koncertek. Ágoston Bélával egy gyereknapi mesekoncerttel jelentkezünk, amit Arnold Lobel története inspirált és az orrszarvúról és a majomról fog szólni (itt csatlakozhattok Facebook-on – a szerk.)!



És mikor láthatunk élőben legközelebb?


Ha minden jól megy, nyár végén a balaton-felvidéki Bondoró Fesztiválon és más helyszíneken újra találkozhatunk. Reméljük így lesz!



Köszönjük az interjút!


* * *


Cimkék

Szólj hozzá

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned.

A weboldalon "cookie-kat" ("sütiket") használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak. A cookie beállítások igény esetén bármikor megváltoztathatók a böngésző beállításaiban.

Sign In under5

Account details will be confirmed via email.

Reset Your Password